Valószínű, hogy ez már sokunkkal történt, vagy éppen történik. A felnőtt gyermekeim kezét már elengedtem, és most mindkét kezemmel az idős Édesapám kezét szeretném fogni. Nem egy fedél alatt, és még csak nem is egy városban élünk. No, ettől még bonyolultabbá válik az ügy.

Magam is azokkal a problémákkal küzdök, amelyek ilyenkor tipikusnak mondhatók. Az állandósult aggodalom, a féltő szeretet, hogy minden rendben van-e vele. A folyamatos rágódás azon, hogyan tudjam biztonságban. Én is végiggondoltam a lehetőségeket. Költözzön hozzám? Menjen nyugdíjas otthonba? Fogadjunk mellé valakit?

Minden témát előhoztunk, és minden alkalommal ugyan azzal találtam szembe magam. Ezek a megoldások inkább rólam szólnak, az én komfortérzetemről, mint az Édesapáméról. Mindegyikből hiányzik az a tisztelet, amely ő életvitelét megilleti, és az az alapvető jog, hogy idős korára a neki megfelelő életet élje. Megértettem, hogy a saját jóérzésem miatt, nem kívánhatom, hogy a maga számára dehonesztáló, vagy méltánytalan helyzetbe kerüljön.

Az élet úgy hozta, hogy munkám során kapcsolatba kerültem a MOHAnet egyik munkatársával. Beszélgetésünkkor elhangzott, hogy saját fejlesztésű távfelügyeleti rendszerük is van. Érdekelődve hallgattam, majd kérdeztem. Aztán arra jutottam, hogy ez valós alternatíva lehet a problémám megoldására.

Egy ideig dédelgettem a gondolatot. Először a saját ellenvetéseim kezelésére volt szükség. Megbízhatok vadidegen emberekben, rájuk bízhatom az Édesapám? Akkor azt gondoltam, ha valakit fogadunk mellé, az nem ugyanez? Ha nyugdíjas otthonba vonul, az nem ugyanez? Biztos jó gondolat egy újabb „kütyüt” bevinni az életébe? Ekkor meg azt gondoltam végig, hogy ott a mobilja, időzíthető micro-sütője, a laptopja (igaz, hogy ezen csak játszik, az viszont egész jól). Mivel a készülék, ami a távfelügyeletre szolgál, nagyjából egy mobil telefonra hajaz, nem lesz újdonság.

A következő lépés, hogy mindazokat megkérdezzem, akik Édesapámról történő gondoskodásban szintén érintettek, az ő véleményük megismerése is fontos volt. Micsoda véletlen! Ők ugyanazokat a kérdéseket tették fel, amelyek bennem is megfogalmazódtak. Válaszul azt mondtam el, amire magam is jutottam. Igazán onnan tudtam, hogy elfogadható megoldásnak látják a többiek is a felvetésemet, amikor, már a részletek felől érdeklődtek. Hogy fog működni? Mit kell ezzel csinálnia? Meg tudja-e tanulni? És végül a legfontosabb kérdés is elhangzott. Ki fogja ezt neki elmondani?

Na, ki? Hát én! Elvégre is én álltam elő ezzel. Kicsit úgy éreztem, hogy mindenki tisztes távolságot tartva, kíváncsisággal figyeli, hogy mi lesz ebből. Bennem is két dolog küzdött egymással. Egyrészt az Édesapámmal kapcsolatos végtelen szeretet és tisztelet, másrészt a mostanra teljes azonossággal felvállalható javaslatom. Az első alkalommal, amikor szóba hoztam, finoman szólva is fagyos lett a levegő. A reakciók: Nem vagyok még magatehetetlen, hogy valakinek állandóan „kukkolnia” kelljen engem. Ez valamiféle internetes póráz, vagy mi a csuda? Különben is, ha bajom van, majd felhívlak, ahogy eddig is. Na, puff neki! Ekkor nem is próbáltam tovább forszírozni a dolgot.

Egy kis idő múlva újra előhoztam a témát. Úgy tűnt, Édesapám is gondolkodhatott az ügyön, mert ismét végighallgatott. Arra kértem, közösen gondoljuk végig újra, a mindkettőnk számára fontos szempontok szerint. Először a neki fontosakat vettem sorra, amelyek miatt a komfortérzetét veszélyeztetve látta. Ne kelljen máshol élnie, ne kelljen mással élnie, ne kelljen máshogy élnie. Aztán a sajátomat, hogy én biztonságban tudhassam. Legyen szükség orvosra, gyógyszere bevételét jelző figyelmeztetésre, vagy olyan helyzetre, ami sürgős beavatkozást igényel, és én nem tudok azonnal mellette lenni. Komolyan megenyhülni látszott, és azt mondta kér egy kis időt, átgondolja.

A beszélgetésünk után néhány nappal a tv-ben látott egy riportot egy idős asszonnyal, aki hasonló élethelyzetben van, mint ő. Az idős asszony elmondta, hogyan lett a távfelügyeleti szolgáltatás a mindennapjai része, és azt is, hogyan mentette meg az életét. Az élet is mellénk állt, mert ez után már Édesapám győzte meg saját magát.

Nagyjából három hónap alatt jutottunk idáig. Kezdve attól, hogy minden aggodalmaskodó és kétkedő kérdésemre választ kaptam a MOHAnet munkatársától. Sőt, még többet. Türelmet. Erre volt szükség, ahhoz, hogy mindenki számára megnyugtató módon, és vállalhatóan szeressem és vigyázzam jól az Édesapámat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.