távfelügyelet.jpgValószínű, hogy ez már sokunkkal történt, vagy éppen történik. A felnőtt gyermekeim kezét már elengedtem, és most mindkét kezemmel az idős Édesapám kezét szeretném fogni. Nem egy fedél alatt, és még csak nem is egy városban élünk. No, ettől még bonyolultabbá válik az ügy.

Magam is azokkal a problémákkal küzdök, amelyek ilyenkor tipikusnak mondhatók. Az állandósult aggodalom, a féltő szeretet, hogy minden rendben van-e vele. A folyamatos rágódás azon, hogyan tudjam biztonságban. Én is végiggondoltam a lehetőségeket. Költözzön hozzám? Menjen nyugdíjas otthonba? Fogadjunk mellé valakit?

Minden témát előhoztunk, és minden alkalommal ugyan azzal találtam szembe magam. Ezek a megoldások inkább rólam szólnak, az én komfortérzetemről, mint az Édesapáméról. Mindegyikből hiányzik az a tisztelet, amely ő életvitelét megilleti, és az az alapvető jog, hogy idős korára a neki megfelelő életet élje. Megértettem, hogy a saját jóérzésem miatt, nem kívánhatom, hogy a maga számára dehonesztáló, vagy méltánytalan helyzetbe kerüljön.

Az élet úgy hozta, hogy munkám során kapcsolatba kerültem a MOHAnet egyik munkatársával. Beszélgetésünkkor elhangzott, hogy saját fejlesztésű távfelügyeleti rendszerük is van. Érdekelődve hallgattam, majd kérdeztem. Aztán arra jutottam, hogy ez valós alternatíva lehet a problémám megoldására.

Egy ideig dédelgettem a gondolatot. Először a saját ellenvetéseim kezelésére volt szükség. Megbízhatok vadidegen emberekben, rájuk bízhatom az Édesapám? Akkor azt gondoltam, ha valakit fogadunk mellé, az nem ugyanez? Ha nyugdíjas otthonba vonul, az nem ugyanez? Biztos jó gondolat egy újabb „kütyüt” bevinni az életébe? Ekkor meg azt gondoltam végig, hogy ott a mobilja, időzíthető micro-sütője, a laptopja (igaz, hogy ezen csak játszik, az viszont egész jól). Mivel a készülék, ami a távfelügyeletre szolgál, nagyjából egy mobil telefonra hajaz, nem lesz újdonság.

A következő lépés, hogy mindazokat megkérdezzem, akik Édesapámról történő gondoskodásban szintén érintettek, az ő véleményük megismerése is fontos volt. Micsoda véletlen! Ők ugyanazokat a kérdéseket tették fel, amelyek bennem is megfogalmazódtak. Válaszul azt mondtam el, amire magam is jutottam. Igazán onnan tudtam, hogy elfogadható megoldásnak látják a többiek is a felvetésemet, amikor, már a részletek felől érdeklődtek. Hogy fog működni? Mit kell ezzel csinálnia? Meg tudja-e tanulni? És végül a legfontosabb kérdés is elhangzott. Ki fogja ezt neki elmondani?

Na, ki? Hát én! Elvégre is én álltam elő ezzel. Kicsit úgy éreztem, hogy mindenki tisztes távolságot tartva, kíváncsisággal figyeli, hogy mi lesz ebből. Bennem is két dolog küzdött egymással. Egyrészt az Édesapámmal kapcsolatos végtelen szeretet és tisztelet, másrészt a mostanra teljes azonossággal felvállalható javaslatom. Az első alkalommal, amikor szóba hoztam, finoman szólva is fagyos lett a levegő. A reakciók: Nem vagyok még magatehetetlen, hogy valakinek állandóan „kukkolnia” kelljen engem. Ez valamiféle internetes póráz, vagy mi a csuda? Különben is, ha bajom van, majd felhívlak, ahogy eddig is. Na, puff neki! Ekkor nem is próbáltam tovább forszírozni a dolgot.

Egy kis idő múlva újra előhoztam a témát. Úgy tűnt, Édesapám is gondolkodhatott az ügyön, mert ismét végighallgatott. Arra kértem, közösen gondoljuk végig újra, a mindkettőnk számára fontos szempontok szerint. Először a neki fontosakat vettem sorra, amelyek miatt a komfortérzetét veszélyeztetve látta. Ne kelljen máshol élnie, ne kelljen mással élnie, ne kelljen máshogy élnie. Aztán a sajátomat, hogy én biztonságban tudhassam. Legyen szükség orvosra, gyógyszere bevételét jelző figyelmeztetésre, vagy olyan helyzetre, ami sürgős beavatkozást igényel, és én nem tudok azonnal mellette lenni. Komolyan megenyhülni látszott, és azt mondta kér egy kis időt, átgondolja.

A beszélgetésünk után néhány nappal a tv-ben látott egy riportot egy idős asszonnyal, aki hasonló élethelyzetben van, mint ő. Az idős asszony elmondta, hogyan lett a távfelügyeleti szolgáltatás a mindennapjai része, és azt is, hogyan mentette meg az életét. Az élet is mellénk állt, mert ez után már Édesapám győzte meg saját magát.

Nagyjából három hónap alatt jutottunk idáig. Kezdve attól, hogy minden aggodalmaskodó és kétkedő kérdésemre választ kaptam a MOHAnet munkatársától. Sőt, még többet. Türelmet. Erre volt szükség, ahhoz, hogy mindenki számára megnyugtató módon, és vállalhatóan szeressem és vigyázzam jól az Édesapámat.

subler.jpgEgyre inkább azt látom, hogy az a vállalkozónő, aki nem jelenik meg a biznisz försztlédi-jeként, és nem tündököl a maga 15 perces hírnév show-jában, a Facebook-on, vagy egyéb hírportálokon, mint valamilyen rendkívüli, nagyívű dolog véghezvivője, mittudoménmi-je, az már nem is sikeres. Egyszóval, nála ki sem lendül a „sikerméter” mutatója.

Azt is tapasztalom, hogy közzétett siker-sztorik nem feltétlenül mindig motiválóak. Sőt! A kifogyhatatlan példák, hogy „lám-lám, ez aztán a sikeres vállalkozónő”, talán sokszor még a meglévőt is lefékezik.

És vajon ki határozza meg, hogy mi a siker, és azt, hogy miben mérendő? Az én életemben például én. Biztos vagyok abban, hogy sokan gondolják ezt még hasonlóan.

Csak gondoljunk bele! Kevésbé sikeres-e az a vállalkozását vivő hölgy, akinél akár húsz percet is sorban állsz a piacon, mert isteni a kézi készítésű száraztésztája, vagy a fodrászod, akire évek óta rábízod a frizurád? „Sikerméterrel” mérve nem mérhetőek, csak éppen a mindennapjaink egyszerű történéseiben vannak jelen. Az ő sikerük ebben mérhető.

Nem valószínű, hogy valamelyik reggeli TV műsorban fogjuk viszontlátni őket, ahogy minderről beszámolnak. Nem is értenék, hogy mit kell erről beszélni. Teszik a dolgukat és kész. Azt gondolom, attól, hogy nem hangos a világ tőlük, még nagyon is sikeresek. Meglehet, hogy azért, mert hisznek magukban, a munkájukban. Mert azt, és úgy teszik, hogy abban saját magukat is megvalósítják.  

úszóm.jpg „Álljunk Cseh Laci mögé egy lájkkal! Tegnap Édesanyja nyilatkozott a tévében, hogy fia alig mer hazajönni, mert fél, hogy csalódást okozott. Tudja legbelül, de van még esély. Fontos érezni, hogy a kollektív akarat összefog mögötte.
Én lájkolom és megosztom, hátha ez az energia is segít! Norbi”

A fentiek 2012. augusztus 1.-én Norbi Update megosztásában jelentek meg a Facebook-on.

Ezt nagyon rosszul esett elolvasnom. Azt érzem, hogy az, amit Cseh Laci édesanyja elmondott sajnos sokkal tovább mutat, mint az, hogy Lacinak kétségei vannak a teljesítménye megítélését illetően.

Ez - napjainkra nagyon jellemzően – a tisztességgel elvégzett munka becsületének általános szintjét jellemzi. Pontosabban annak hiányát. Ebben az esetben arra gondolok, hogy létezhetetlen, hogy a saját honfitársai, - akiket, mellesleg ő képvisel - csak azt az egy vagy két perc és ugyanennyi század másodpercet „veszik” le abból, amit látnak.  
És igen, tudom, hogy a dobogón csak egy 1. hely van. Azzal is tisztában vagyok, hogy aki versenyez, győzni akar. Sőt, azt is tudom, hogy az elsőt követő többiekre nem is nagyon emlékezik az utókor.

Ezek mellett azt is tudom, hogy a bátorítás, a támogatás hogyan oldja a szorongást, az emberre nehezedő teljesítményelvárást.  

Számomra ez a történés is hűen példázza, hogy milyen becsületét vesztetté vált a munka, a dolgos cselekvés. Engem nagyon zavar, hogy azt látom, már régen nincs jegyezve az, ami egyszerűen csak jó, vagy megbízhatóan el van végezve. Én magam is csodálója és tisztelője vagyok minden, a csúcsokat döntögető, nagyszerű emberi eredménynek. Másrészt nem hiszem, hogy az élet bármely területén kiemelkedő,”dobogós” eredmények elismerésének erejét csökkenti az, ha azok munkáját is tisztelettel nézzük és kezeljük, akik éppen nem tudnak, nem fognak világraszólót, megismételhetetlent, non plus ultra-t véghezvinni.  

Egy ember sétál az erdőben, és találkozik ott egy munkással, aki éppen azon fáradozik nagy sietve, hogy egy már kidöntött fát kis darabokra vágjon. A sétáló férfi közelebb lép, hogy megnézze, hogy a másik éppen min is fáradozik, majd azt mondja:
"Bocsánat, de feltűnt nekem, hogy a fűrésze teljesen életlen. Miért nem élesíti ki?"
Erre a másik fáradtan felsóhajt: " Erre nincs időm, fűrészelnem kell! ”
 
Talán még soha sem volt ennyire színes, széles körű, ennyi különböző módszert, eszközt felsorakoztató a vezetők képzése, fejlesztése, mint napjainkban. Számtalan lehetőséget kínál, hogy a vállalatok vezetői képessé és alkalmassá váljanak a vezetői feladataik ellátására. Akár a cég által, akár a vezető saját maga által kezdeményezett képzésről legyen szó. Bár megjegyzem, ez utóbbi többször inkább a további karrier lehetőség, magasabb, jobb vezetői állás megszerzésének reményében történik, mint sem azért, hogy gyakorlati haszna legyen. Egyfajta invesztíció, ez nem is titok. Reneszánszát éli a különböző vezetői „végzettségek” jelölése, megnevezéseik felsorakozatása. Kezdve a MBI diplomától a különböző szintű coach végzettségek megjelöléséig, amelyek mind, mind valamilyen megkülönböztető betűjelzést viselnek. Gondoljunk csak arra, hogy a kiválasztásban a mai napig is mekkora szerepe van egy tetszetős szakmai CV-nek. Ám sajnos többször találkoztam azzal, mint sem szerettem volna, hogy a rangos vezetői tanulmányokat jelölő betűk sorakozója semmilyen gyakorlati tapasztalattal, alkalmazással nem párosul.
Ez a jelenség nem feltétlen csak a vezető személyének róható fel. Számos vezető tett és tesz kísérletet arra, hogy átültesse az életbe az elsajátított vezetői ismereteit, hogy jobban bánjon az emberekkel, hogy kamatoztassa mind a bennük, mind a magában rejlő lehetőségeket. Sajnos aggasztóan sok példa van arra is, hogy bár a szervezet kezdeményezi a vezetők képzését, fejlesztését, amikor ezt alkalmazni kellene vagy lehetne a gyakorlatban, a szervezet sokszor maga lehetetleníti el azt. Az új tudással felvértezett vezetők kezdetben lelkesen próbálkoznak, majd belátják, hogy minden erőfeszítés hiábavaló, mert nincs támogatás. Talán azért mert, a képzés koncepciójában átgondolatlan, talán azért, mert a vezetői kultúraváltás nem lett megfelelően előkészítve, kommunikálva? Meglehet. Mint ahogy az is, hogy a félelem legyőzi az ésszerűséget, mert ha egy új dolog kerül kipróbálásra, megtapasztalásra rendszerint túl sok időt vesz igénybe, és rövidtávon veszteségeket, az eredmény csökkenését is jelentheti, még akkor is, ha közép, vagy hosszútávon megéri. Ám, ezt a kockázatot ki meri felvállalni, amikor eredmény elérése felülír minden más szervezeti célt? Egyrészt nehéz azt bevallani, hogy a cél elérését a nem hatékonyan működő vezetés legalább akkora mértékben veszélyezteti, másrészt az eredményt nem lehet reszkírozni. Ezért hát csináljuk úgy, ahogy eddig, mert az eddig bevált. Eddig. Szomorú azt látni, hogy azok, akik egyébként jó vezetők is lehetnének, hogyan válnak feláldozhatóvá az eredmény oltárán.   
Egyszóval pontosan az történik, mint a fenti tanmesében – amellett, hogy betűkkel tudjuk igazolni azt, hogy jó a fűrész - nem lehet megállni és „élesíteni” a vezetést, kipróbálni a vezető eszközeit, mert fűrészelni kell.   

 

Ahogy mások, én is több munkahelyen próbálhattam ki magam. Az egyik, akkor még igazi mammut volt, multi a javából. Itt számos munkatársi kapcsolat mellett, barátokra is leltem, és ezek ma is élő kapcsolatok. Közülük is már jó néhányan irányt váltottak, viszont egy-két ember még ma is ott dolgozik. Ahogy az már csak lenni szokott, hallunk és továbbítunk híreket, újságokat a közös ismerősökről. A „képzeld az XY-nal azt történt, hogy vagy a „te is hallottad, hogy” tipikus mondatok, persze szinte kivétel nélkül részei a beszélgetéseinknek.

Legutóbb, az egyik barátommal egy teljesen hétköznapi beszélgetésnek induló helyzetből nagyon érdekes dologhoz jutottunk el. A szokásos módon egy két mondat elhangzott a „többiekről mit tudsz?” témakört érintve, és egyszerre csak oda jutottunk, hogy az egykori nagy mammut, ma a nepotizmus fellegvára.   Pontosan megrajzolható a „családfa”, szűk és távoli „rokonság” díszíti és adja a nagy lombkoronát. Szögről-végről mindenki valakinek a valakije. Igazi családi vállalkozássá nőtte ki magát. Ezt a tényt a jelenlegi működése is alátámasztja. Számos olyan jelenség tapasztalható ami, nagyon jellegzetes. Vajon kik töltik be a meghatározó, stratégiai helyeket? Kik az informális vezetők? Kik a véleményt alakító személyek? Milyen működésnek kedveznek a jelenlegi szervezeti folyamatok? A barátom csak annyit tett ehhez a lesújtó, ám nem meglepő kifejlethez, hogy ez pont olyan, mint egy brazil családregény, egy óriási saga, csak sokkal kevésbé szórakoztató. Annak főleg, aki nem családtag. Mert vagy tud,  vagy nem akar azzá lenni.

Én egy kicsit tovább gondoltam ezt. Az nem újdonság, hogy az érvényesüléshez vezető út ma is jellemzően a kapcsolatokon múlik. Az viszont bámulatos, hogy a kiterjedt „rokoni” kapcsolattal viszonylag milyen egyszerűen lehet szinte privatizálni egy céget.

Van. Ezt nagy biztonsággal merem kijelenteni. Hogy melyiken? Hát mindegyiken, ahol az idióták a leállósávban autókáznak, száguldoznak. Esküszöm, ha 46 sávos lenne az akármelyik autópálya az Idióta akkor is ott menne, ahol a leginkább balesetveszélyes. Megfigyeléseim szerint – már amennyire ezt is meg tudtam a halálfélelmem közben figyelni – igen széles körből származnak az Idióták. Van fekete BMW-s, Mercis és a jó ég tudja még milyen luxusautós Idióta. Van olyan Idióta, aki nem csak az elmeállapotát, hanem ha a jól láttam a rendszámát tekintve is UA. Persze tudom, hogy az Idióta nem rendszám, ország, kocsi függő. Az Idióta egy viszonylag gyorsan szaporodó virulencia. Bárhol felütheti a fejét. Az a baj hogy mindenkire halálos, azokra is, akik nem fertőződtek meg, akik nagyjából tudják, hogyan kell közlekedni az utakon. Úgy, hogy Ő is meg más is hazaérjen. A fertőzés rohamos terjedéséhez az is hozzájárul, hogy az autópályákat a másik kocsiban ülőkön kívül senki nem figyeli. Ja, dehogynem még a gyalogos felüljárókon bámészkodók! Viszont senki olyan, akinek az a dolga, hogy a virulencia szaporodását megállítsa, sőt tovább megyek, az egészet gyökerestől kiírtsa. Ez a „nem vagyunk jelen, tehát nem is látjuk” magatartás nem hogy vérszemet ad az Idiótának, hanem arra buzdítja a többi még csak lappangó Idiótát, hogy bátran asszimilálódjon a halálos kórokozók közé. Így születik meg egyik pillanatról a másikra az Idióta és fertőz vadul. És mint minden valamire való vírus, tombol. Dudál, integet, tolakodik, furakszik, arcokat vág, ha valaki mégis méltánytalannak érzi azt, ami történik.
Én meg közben azon gondolkozom, hogy nyitott szemmel féljem-e a halált a hátsó ülésen, vagy inkább csukjam be a szemem és ne is törődjek vele, hogy mire és mikor kenődök fel. Mert félek. Félek attól, hogy már rég nem azon múlik, hogy aki nem a leállósávban próbál 8 és fél perces előnyhöz jutni mennyire figyel, vagy szabálytartó. Ez már lassan az a játék ahol egy szabály van, hogy nincs szabály.
Egyszer tanúja voltam, annak, hogy egy Idiótát nem engedett be a normál üzemmódban autózó sor, amikor elfogyott a leállósáv. Tetszett a dolog, mert most is beigazolódott, hogy egy egészségesen működő szervezet képes az öngyógyításra a vírusokkal szemben. Viszont ez nagyon ritka alkalom, sajnos többször végződik másként. Beengedjük az Idiótát. Ezzel konzerváljuk a magatartását, azaz nem számolunk a vírus okozta további károkkal.

 

Ez a profán és kissé indulatos mondat szaladt ki az egyik barátom száján tegnap, a siófoki Aranypart forgatagában. Egy kisebb társasággal kiruccantunk a Balatonhoz a hőgutás városból. Induláskor jeleztem, hogy útba kell ejtenünk egy ATM-et, mert nincs nálam elég pénz. „Siófokon intézzük” jött a válasz a volán mögül. Rendben, legyen így - mondtam. Hurrá, megérkeztünk, és nagy mázlival találtunk parkolóhelyet is. Az Aranypart vége után öttel, és akkor még nem tudtuk, hogy ez milyen „messze” van. Úgy döntöttünk, hogy a part megszállása előtt elintézzük az ATM ügyet. Már 15 perce bandukoltunk az Aranypart nyugisabb részétől a nyüzsisebb felé, ATM sehol. Érdeklődtünk helybélitől, merre van ilyen masinéria. Válasz: sehol. A további 37 percben még két alkalommal tettünk kísérletet újabb helybélinek látszó személyekkel, és hasonló eredménnyel. A siófoki beach sűrűjében egymás hegyén-hátán a kávézók, éttermek, fagyizók, és az emberek. ATM sehol. A csapatunk hangulati indexe mélyrepülésbe kezdett. Aztán egy valamire való infó szerint az Aranypart másik bejáratánál lesz majd egyszer csak egy ATM. Vizsla szemeket meresztgettünk mindenfelé. A társaság témája adta magát. És akkor elhangzott a címbeli kérdés. Azután, azon polemizáltunk, hogy az egyébként dörzsölt és mondhatni gátlástalan bankok milyen megfontolásból vonultak ki az egyik legnagyobb idegenforgalmat lebonyolító balatoni centrumból?

Közel egy óra, és 3017 méter után megtaláltuk az ATM-et, amely egy tajvani pinceipar remekeit felsorakoztató bódé és egy fapálcikára fagyasztott ételszínezéket árusító valami között lapult meg, alig észrevehetően. Csendes sorbaállás fogadott bennünket, akár az átkosban a pult alatti banánért. Nagyon úgy tűnt, hogy jó pár hazai és idegen országbeli turista is hasonlóan járt, mint mi. Persze lehet, hogy a hiba az én készülékemben van. Miért is gondolná azt az ember, hogy 2011-ben az EU egy turistákból, idegenforgalomból élő városában képes pénzhez jutni a saját számlájáról? Miért is gondoltam, hogy az országomban a bankom, aki nem kevés pénzért vezeti a számlám, a rendelkezésemre áll? Ezzel nekem ezek a bankok csak bosszúságot és elégedetlenséget okoznak. A külországiak viszont megint gazdagabbak lesznek. Egy jó kis magyarországi bankos élményt „profitálnak”.

 

 

Ezzel a mondattal vette kezdetét Jolánka rémálma. Egy szép napon felhívatta az irodába a főnök és hosszasan ecsetelte hogy milyen változások történnek a GYÁR-ban, ahol Jolánka nyolcad magával, három műszakban dolgozik az egyik összeszerelő soron. Jolánka meghallgatja, hogy ő milyen kiváló dolgozó, rendkívüli szakember, aki dolgos és jóravaló, akivel soha semmi gond nincs. Ezért hát úgy döntött a GYÁR vezetése, ő a lesz holnaptól annak a sornak a vezetője, ahol eddig dolgozott.  Jolánka csak áll és néz. A fejében lázasan kergetik egymást a gondolatok. No hát, ez igazán megtisztelő! Bár neki semmi hajlandósága erre, mivel ez aztán egyáltalán nem hiányzik neki. Látja és hallja, hogy miként gyötrődnek nap, mint nap a sorvezetők a főnökökkel és a beosztottakkal. Jobb lenne ezt elkerülni, és kedve sincs hozzá. Különben is, ő erre teljességgel alkalmatlan, hiányzik belőle a kellő kurázsi. Igen ám, de ha azt mondja, hogy köszöni, inkább nem, akkor lehet, hogy holnap már be sem kell jönnie? Ettől kevesebbért is köszöntek már el a GYÁR-ban az  emberektől. Mindennap hallani, hogy az utcán lévők közül öten is szívesen elvégeznék a munkáját. Mi lesz, ha elveszti a helyét? Hol kap majd munkát? És mi lesz a törlesztőrészlettel? És az értelem felett győz a félelem...

Jolánka hetek óta nem tud aludni. Tiszta ideg. A volt munkatársak nem veszik komolyan. Vagy ő nem tud komolyan hatni rájuk? Hiába beszél, kérlel, könyörög. Sokféleképp néznek rá, de vezetőként semmiképp. Romlik a termelékenység, nem jönnek a számok. A többi vezető nem fogadja be, a volt csoportjához sem tartozik már. Jolánka reményvesztetten sínylődik. Bárcsak azt mondta volna akkor, hogy nem...A kollégák, a volt munkatársak is lassan elsodródnak mellőle. Most már azt hallja tőlük, hogy amióta felvitte az Isten a dolgát elfelejtette, hogy ő is közülük való volt. Ha segítséget kér tőlük a válasz az, hogy ő a főnök az ő dolga, hogy ezt megoldja. Aztán, néhány hónap múlva megint hívatja a főnök. Rápirít, hogy szedje össze magát, mert nem lesz ennek így jó vége. Jolánka maradék önbecsülése is elmállott. Kétségbeesetten igyekszik helytállni. Sikertelenül. Jolánka rövid idő alatt sokat veszített, a munkáját is.

Vezetőket fejlesztő trénerként számtalan különböző szintre "kinevezett" Jolánkával hozott össze a munkám. Nem tudok már elmenni amellett, hogy ezt ne tegyem szóvá. Azt az égbekiáltó tévedést, hogy a hiányos, elégtelen kiválasztást és alkalmassági vizsgálatot, valamint a sekélyes vezetői gyakorlatot, jellemet pótolhatja a rosszul kiválasztott személy tréningezése, coacholása. Ez egy motiválatlan, és a maga számára is alkalmatlan "kényszer vezetőnek" csak egy újabb csalódás, mert megint olyan dolgokkal találja szembe magát, amit nem tud, és sok esetben nem is akar. Úgy vélem sokkal inkább kell a képzés azok számára, akik ezeket a helyzeteket előidézik. Az alapvető gazdasági érdeken túl - miszerint egy jó beosztottból egy rossz vezetőt csinálni veszteség - a mások iránti tisztelet és a vezetői felelősség is kérdésessé válik ezekben a GYÁR-akban.

 

A minap egy olyan ismerősömmel beszéltem telefonon, akiről már egy ideje nem hallottam. A jól ismert "na, és veled mi a helyzet" kérdésre az utóbbi időben sokat hallott választ kaptam. "Tudod, gáz van! Kezd kicsúszni a cég alólunk. Szerintem ezt mindenki látja, érzi és mégsem látok semmi változást a cégvezetésben. Kapkodás, fejetlenség, tiszta agybaj az egész. Úgy látom ideje más lehetőségek után néznem, mielőtt bukik az egész mutatvány."  Miközben tovább hallgattam őt arra gondoltam, hogy ezt a történetet  milyen sokszor, és hány féle variációban is hallottam az elmúlt időben. Túl sokszor, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni. És az alaptörténet mindig ugyan az...

Adott egy kisvállalkozás, amelynek a vezetői a tulajdonosok. Jellemzően szakemberek, szakmai-üzleti kapcsolatokkal és minimális vagy nulla vezetői gyakorlattal, ismerettel. Néhány jó barát, jó ismerős is csatlakozik az induló vállalkozáshoz. Együtt építik és viszik az üzletet. Persze vannak nehézségek, de a barátságba, a baráti szívességekbe sok minden belefér. Kezdetben az csapat motiváltsága az eget verdesi. Többé vagy kevésbé, de mindenki a magáénak érzi a céget és felelősséget érez a boldogulásért. Munka látástól mikulásig. Barátság és motiváció, ez a két dolog az építőköve és egyben a kötőanyaga is ekkor a cégnek. Egyszóval klassz családias hangulatban megy a biznisz, és mindenki rendben van.  Telik, múlik az idő, a kis cég már nem is olyan kicsi. Szinte észrevétlenül a létszám megkétszereződött vagy háromszorozódott. A működés viszont maradt a régi. Vagyis, éppenhogy nem működik rendesen semmi. El kellene már néhány szakember, akik pénzügyekkel, az operatív vezetés mindennapi teendőivel foglalkoznak. Erre meg nincs pénz, vagy hajlandóság, hogy ezt a tulajdonosok beismerjék. Egyre jobban  érezhető, hogy a "kézi vezérlés" akadozó  üzletmenetet, pénzügyi problémákat és természetesen konfliktusokat szül. Arról nem is beszélve, hogy míg a tűzoltás folyik, addig nincs idő az újabb üzleti lehetőségek, megalapozott bevételi források felkutatására, hiszen amíg jól ment a szekér ezzel nem is igazán kellet foglalkozni. Na de most, hogy a piaci helyzet is olyan, amilyen ezt már nem lehet kikerülni. Most meg már alig lehet munkát szerezni. 

És most jön az, ami már nem fér bele a barátságba. Az ennek következtében létrejövő megélhetési problémák, a tisztázatlan felelősségi és döntési körök, a visszajelzések vagy azok fogadásának hiánya, az önkritika mentes cégvezetés. A következmények pedig a barátságok, szakmai kapcsolatok elvesztése, ami maga után vonja az addig a céget összetartó kötőanyag meglazulását, elkopását is.

Munkám során hol közelebbről, hol távolabbról magam is szemtanúja voltam sok hasonlóan lezajlott folyamatnak. És minduntalan felmerül bennem a kérdés, vajon minek kell történnie ahhoz, hogy a barátságon alapuló cégek működésébe a tulajdonosok vezetővé válásának felelőssége is beletartozzon? Vagy ez már tényleg nem fér bele a barátságba?